Gyógyulásom története

" Tudjátok, honnét lehet újrakezdeni? ...akkor elmondom nektek. Kiálltok a házatok elé, az útra. Attól a pillanattól kezdve, nincsen családod, nincs tető a fejed fölött, nincsen munkád, nincsen pénzed, és ami a leglényegesebb: nincs egészséged. De volt óriási hitem!!!"

 Betegségem 1985-ben kezdődött és vele egy olyan pokoli utazás, amelyre álmomban sem gondoltam.

 Január 8-án sérvműtétre érkeztem egy kórházba. Röviddel a műtétet követően emésztési problémák jelentkeztek, és erős hasmenés indult el, ami idővel csak fokozódott. Semmilyen gyógyszer, kezelés nem segített rajtam. Bent a kórházban emellett meg kellett élnem mindazt a nyomorúságos, kiszolgáltatott helyzetet, hogy a nővérek nemhogy nem foglalkoztak velem, de szó szerint átléptek rajtam. Kis idő múlva a problémák csak gyarapodtak, székletemben vér jelent meg. A gyógyszerek továbbra sem segítettek. Folyamatosan 40°-os lázzal küzdöttem, teljesen lefogyva mentem el orvosi felülvizsgálatra, ahol a vizsgálatot végző főorvosasszony meg sem vizsgált. Magára hagyott azzal, hogy ilyen influenzás időszakban ez gyakori. Állapotom csak rosszabbodott, folyamatosan fogytam. Ezt követően a körzeti orvos beutalt belgyógyászati felülvizsgálatra.

 A felülvizsgálatra való beérkezésemkor ugyanazzal a főorvosasszonnyal találkoztam, aki előzőleg nem vizsgált meg. Ekkor már éreztem, hogy a belekből vér folyt. Felületesen akkor megvizsgált és azon gondolkodott, hány hét múlva utaljon be a kórházba! Mivel ekkor már rettenetesen éreztem magam, ezért kértem, írjon fel valamilyen gyógyszert a fájdalmaimra, de az volt a válasz, hogy pár hét múlva a kórházban úgyis adnak.

 Pár hét múlva, februárban aztán egy környékbeli kórház belgyógyászati osztályára kerültem. Itt már szinte járni sem tudtam. Nagyon rosszul éreztem magam, gyakori erős hányingerem volt, a vérzés felerősödött, én pedig teljesen legyengültem és fogytam. Itt tapasztaltam meg a Pokol előszobáját. A nővérek nem törődtek velem. Hason és négykézláb másztam ki a folyosóra, akkor is, ha a mosdóba kellett mennem. A folyosón a szó szoros értelemben, szemrebbenés nélkül kereszztülléptek rajtam, meg sem kérdezték, mi a problémám, ha szóltam nekik, akkor sem válaszoltak, továbbmentek. Azzal sem törődtek, mit eszek, ebben az állapotban is húsos káposztát kaptam, jó zsírosan, azzal a megjegyzéssel, hogy "ez kell erre a betegségre"! Ha vizet kértem és odahozták, pohárból öntötték a számba úgy, hogy a nagy része az ágyneműmre és a pizsamámra folyt. Abban a kórházi szobában hárman voltunk betegek és senki nem tudott felkelni közülünk. Nem tudtunk egymásnak segíteni sem. Ha a nővér bejött, abban sem volt köszönet, mert egymást marták a fülünk hallatára. Két idősebb nővér nem minősíthető szavakkal szidta a fiatalabbat, aki még próbált volna segíteni nekünk: "Neked is eleged lesz ebből az egészből és bele fogsz sz*rni az egészbe és undorodni fogsz az egész egészségügytől..." stb.

 Egy napon olyan görcsben voltam, hogy nem tudtam megmozdulni sem, ekkor bekiabált a szobába egy dolgozó, hogy menjek el egy bizonyos vizsgálatra, majd becsapta az ajtót és elment. Mivel nem tudtam segítség nélkül elmenni, az illető visszajött. Mivel háttal feküdtem, csak azt hallottam, hogy lehordott, mit képzelek én, hogy nem megyek el a vizsgálatra és megvárakozatom az orvost, de az nem jutott volna eszébe, hogy segítség nélkül nem tudtam odajutni. Ekkor aztán látták, hogy nagy baj van és beutaltak Budapestre, a János Kórházba, operációra. 

Betettek egy mentőbe és elindították a mentőt vér és orvos nélkül Budapestre. Tapolcához közeledve a mentő jelzett, hogy rosszabbodott az állapotom, segítségre van szükség. Behoztak Tapolcára, a kórházba. Amikor oda érkeztem és megláttak, elcsodálkoztak azon, hogy milyen állapotban vagyok. Vizsgálat után az orvosok együttesen megfogalmazták, hogy ebben az állapotban, vér nélkül, Balatonfüredig sem értek volna el velem, mert meghaltam volna. Az is kiderül, hogy a számban már nem találtak nedvességet sem, úgy éreztem, zörög a nyelvem, nem volt nyálam. Kezdtem érezni egy szédült, kómás állapotot. Nem engedtek tovább a mentővel, azonnal vért és infúziót kaptam és az intenzív osztályon helyeztek el, állandó felügyelettel. Ez éppen a születésnapomon történt.

 Itt végre érezhettem, hogy emberként bánnak velem. Az orvosok és a nővérek fantasztikus hozzáállásának köszönhetően sikerült egy kicsit jobban lennem. Állapotom javult, a karomba csövet ültettek, állandó vértranszfúziót és vizet kaptam. Amikor már szállítható állapotban voltam, sebészorvos és vér kíséretében Budapestre, a Szent László Kórház Trópusi Tanszékére szállítottak. Ekkor még mindig folyamatosan folyt belőlem a vér, és még mindig nem tudták, hogy ezt mi okozza. Itt szintén csodálatos orvosokkal és nővérekkel találkoztam. A korábbi belgyógyászati zárójelentésben leírták, hogy "a beteg állapotára való tekintettel a vizsgálatokat elvégezni nem tudjuk." Budapesten azonban minden gond nélkül elvégezték a szükséges vizsgálatokat. Az odaérkezésemkor egy kilenc tagú csapat jött és elvégezték azt, amit előzőleg máshol képtelenek voltak. 

Érkezésem után a nővérszobával szemben kaptam egy egyszemélyes kórtermet, ahol folyamatos megfigyelés alatt tarthattak. A Tapolcán beültetett cső mellett a nyakamba is csövet kaptam, így egyszerre kaptam a vizet és a vért. Enni semmit nem tudtam. Csak az infúzió és a vér folyt. Éreztem, hogy valóban nagy a baj. Egy érzés kerített hatalmába: "Itt a vég és nincs tovább!" Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel és ez az érzés, ez a mondat kísért állandóan a tudatomban. Ekkorra a 96 kg-ból már lefogytam 63 kg-ra és az erőm teljesen elszállt. A nővérek mosdattak, már annyi erőm sem volt, hogy a kezemet odébb tegyem.

 Ekkor derült ki, hogy az első kórházi kezelés során, még a tapolcai kezelés előtt, hepatitis A vírussal fertőzött vért kaptam, így az orvosok azért szurkoltak, hogy életben maradjak. Gyógyszert kaptam, illetve a bélproblémára is tudtak már megfelelő gyógyszert adni. Ám ezt követően kiderült, hogy az egyik gyógyszerre, ami segíthetett volna, allergiás lettem. A bőrömön olyan súlyos kiütések keletkeztek, hogy nem voltam felismerhető. Az orvosok most ismét az életben maradásomért harcoltak.

 Egy napon bejött a professzor hozzám és azt mondta, hogy bár eddig sem tudtam enni, de most végképp arra kér, hogy semmit ne vegyek magamhoz! Ha élni akarok, akkor egyetlen esélyem van: körülbelül 4 hétig nem ehetek és nem ihatok semmit, még vizet sem! Ők mindent megtesznek, hogy segítsenek.

Egyedül, egy kicsi szobában feküdtem hosszú időn keresztül. Folyt az infúzió és a vér. Mást nem láttam nem hallottam, csak hogy csöpp-csöpp-csöpp-csöpp... És ezt napokig, hetekig, hónapokig...

Itt átgondolja az ember az életét. Nagyon keményen.

Eközben az érzés, hogy "itt a vég", folyamatosan dolgozott bennem. Egy napon, az ágyamon fekve elgondolkodtam az életemen. Nem alvás közben, teljesen éber állapotban voltam. Érdekes módon megszólalt egy belső hang, tisztán és erősen: "Te nem halhatsz meg! Neked élned kell! Egy utat kell járnod, embereken kell segítened!" Addig nem tudtam elfogadni azt, hogy létezik ilyen. 

Ennek az érzésnek napokig a hatása alatt voltam. Ekkor még nem értettem ezt a hangot, nem tudtam hova tenni a hallottakat, fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent. Ám ettől kezdve egy igen érdekes belső átalakulás indult el bennem.

Hosszú idő után végre átélhettem az élményt: micsoda csodálatos dolog egy erőlevest megkóstolni! E hosszú betegség során egy hihetetlen belső változáson mentem át. Egy napon bejött hozzám a professzor, leült az ágyam szélére és beszélgetni kezdtünk. Ekkor elmondta, hogy amikor először megláttak a hordágyon, illetve a vizsgálatok után, közös egyetértés szerint mindannyian azt gondolták, hogy "ennek a fiatalembernek csak órái vannak hátra". (Ennek ideje megegyezik azzal, amikor én éreztem azt, hogy "itt a vég és nincs tovább.) De örül, hogy nem így történt. Elmondta, hogy a praxisában még nem találkozott ilyen emberrel. Így fogalmazott: "Ezt az óriási gyógyulást semmiféle orvosi beavatkozás nem indokolja. Valami nagyon szépen működik, nem tudjuk, hogy mi ez, de fogadjuk el!"

Ettől kezdve a lelkemben nagyon nagy életerőt éreztem. Rohamosan gyógyulni kezdtem. Amikor már fel tudtam ülni, de járni még nem, lemásztam az ágyról, nyakamban a csővel, s térden állva kúsztam a folyosón a radiátorok csöveibe kapaszkodva, a vért a fejem fölött tartva, mert élni akartam! Elkezdtek járni tanítani, ami nagyon nehéz volt, de igyekeztem, hogy ki tudjak menni a világba, mert tudtam, hogy ez az én utam.

Nyár közepén ideiglenesen kiengedtek a kórházból. Hittem, hogy túl vagyok mindenen. Ám a sors másképp gondolta.

 Kicsivel később újabb probléma történt. Még nehezen tudtam járni, de megpróbáltam autóval eljutni egy élelmiszerboltba. Akkor Szigligeten laktam, a hegy oldalában, a bolt pedig lent a völgyben volt. Leértem a bolthoz, bementem és amikor kértem a kenyeret, egyszer csak kimerevedett a kép előttem. Többre ott nem emlékszem.

 Amikor észhez tértem, egyedül voltam egy kórteremben és bejött egy vörös hajú doktornő és kiderült, hogy Sümegen, a pszichiátrián fekszem. Elmondta, hogy elájultam a boltban és meg fog vizsgálni. Ahogy beszélt, közben újból elájultam. Amikor ismét felébredtem, láttam, hogy egy kórházban vagyok, de nem ott, ahol előtte. Bejött egy fekete hajú doktornő és elmondta, hogy Ajkán vagyok. Leült az ágyam szélére, beszélt hozzám és megint elájultam. Amikor felébredtem, ismét a vörös hajú doktornőt láttam! Tehát ez idő alatt visszavittek Sümegre. A doktornő elmondta, hogy nagy baj van, jelenleg nem tudják, mi is ez. Éjjel újból Ajkára vittek, a fertőző osztályra, ahol megérkezett a főorvos és elkezdett velem foglalkozni. Elképesztően fájt a fejem és úgy éreztem magam, mintha kívülről néztem volna magam a nagy fájdalmak közepette. Homályos emlékeim vannak arról, ami akkor velem történt. Messziről hallottam a főorvos hangját, aki elmondta, hogy a gerincből vesznek agyvizet és ezt elküldik vizsgálatra. Itt meglumbáltak, agyvizet vettek és innen kezdve jó darabig nincs emlékem.

Két hetes kóma után ébredtem. Állapotom folyamatosan javult. Ekkor már éreztem, hogy a gyógyulás irányába haladok. Amikor meglett a vizsgálatok eredménye, a főorvos elmondta, hogy egy nagyon komoly agyhártyagyulladásom volt és hogy felejtsem el az egészet és törődjek a jövővel. Erős fejfájásokkal, de hazaengedtek.

A következő időszakban folyamatosan jártam kontrollvizsgálatokra, és rengeteg gyógyszert szedettek velem. Elindítottak egy lerokkantosítási folyamatot. Első fokon rokkantnak nyilvánítottak, de ezt nem fogadtam el és fellebbeztem. Amikor másodfokra kerül az ügyem Veszprémben, bizottság elé kerültem. Egyedül ültem egy pici széken, egy nagy teremben, velem szemben egy hat- vagy héttagú bizottság ült. Kérdezték, mit szeretnék. Én elmondtam: "Dolgozni!" 

 Erre összesúgtak és két hölgy felállt, bekísért egy paraván mögé, ahol megvizsgáltak. Kiderült, hogy ideg- és elmeorvosok voltak. A vizsgálat célja az volt, hogy normális vagyok-e, mivel tiltakozom a rokkanttá nyilvánítás ellen! Én azt mondtam, hogy akkor is dolgozni fogok! Kértem egy kevés időt, hogy bizonyos vizsgálatokon át tudjak menni, mert a gondolataimban csak az volt, hogy mindent meg kell tennem, hogy dolgozhassak.

A bajok azonban még mindig nem értek véget...

 Decemberben észrevettem, hogy a jobb szememmel nem látok rendesen. Mintha homályos folt lenne előttem és fájdalmat is éreztem. 

1985 december 13-án, pénteken, Luca napján autóval megcsúsztam, árokba repültem, és fejtetőn állt meg az autóm. Sértetlenül másztam ki belőle.

Ez rendkívül érdekes és elgondolkodtató történés volt. Ami történt, az ugyanis ellentmond a fizika törvényeinek! A jobbos kanyarban, ha megcsúsznk, egyenesen kellett volna tovább csúsznia az autónak, ehelyett jobb oldalra, derékszögben repültem be az árokba! Ennek hatására annyi történt, hogy a jobb középső ujjamat egy ablakszilánk megsértette. Más bajom nem lett. A helyszínre érkezők közül többen csodálkozva nézték, hogy mi történt. Kérdezték, milyen irányból jöttem - én válaszoltam (Tapolca felől Veszprém felé haladtam). A szemtanúk nem hittek a szemüknek! Az egyik megjegyezte: "Uram, magára odafentről nagyon vigyáznak! Mert én már sok mindent láttam, de ilyet még nem!"

Ezt követő napokban a szemproblémám felerősödött. Elmentem egy vizsgálatra és a szemorvos azonnal kórházba utalt. Semmi jóval nem bíztattak, azt mondták, hogy valószínűleg megvakulok. Azután talán tehetnek valamit. Január elején azonban olyan változások indultak el nálam, amit az orvosok sem értettek. A szemem gyógyulni kezdett. Végül nem kellett megoperálni szememet és nem vakultam meg. Teljesen meggyógyultam.

Közben tovább zajlott a rokkantosítási folyamat, és mivel eszméletvesztéssel járó rosszullétem volt, ezért a hivatásos jogosítványomat is bevonták. Ám ezt nem tudtam elfogadni, dolgozni akartam és autót vezetni. Kértem, vizsgáljanak meg, hogy a jogosítványomat visszakaphassam. El is értem, de csak két hónapra és csak nappal vezethetettem. Óriási öröm volt számomra.

 Folyamatosan kontrollvizsgálatokra jártam, szemészetre, körzeti orvoshoz, a főorvoshoz is, és mindebből már nagyon elegem lett. A rengeteg gyógyszer szedését abba akartam hagyni. Eszméletlen mennyiségű orvosságot kellett szednem. Jött egy belső jelzés, egy hang, hogy "erre nincs szükséged". Miután elkezdtem csökkenteni a gyógyszereket, érdekes módon egyre jobban éreztem magamat. Másfél év kellett ahhoz, hogy teljesen abbahagyjam a gyógyszeres kezeléseket. Ahogy csökkent a gyógyszer adagom, annál csodálatosabban éreztem magamat. Azóta sokan kérdezték tőlem, hogy ezt bárki megteheti-e? A válaszom az, hogy a gyógyszerek szedését azonban csak akkor hagyják abba maguktól, ha ezt a belső késztetést megérzik, ha eljutnak arra a szintre, amiről én is beszélek!

Pár hónap múlva a műhelyemben megjelent egy hölgy. Kiderült, ő annak az intézetnek a doktornője, ahol az agyvizet vizsgálták a nyár folyamán. Amikor a baktérium annak idején kitenyészett, ő hívta fel a főorvost, hogy él-e még a beteg, mert ez a baktérium nagyon kemény dolgokra képes. Aki megkapja, jó esetben meghal, vagy rossz esetben szellemileg és testileg fogyatékos lesz. Nálam nem történt semmi ilyen.Végül ezt mondta: "Sándor, magával az Istennek nagyon komoly tervei vannak!" Ezért a kijelentésért nagy tisztelője lettem a doktornőnek!

A szakértői bizottságtól aztán végleg visszakaptam a jogosítványomat, majd eljött 1986 vége, amikor ismét gyökeresen változott az életem. Beköltöztem Tapolcára. Ettől kezdve dolgoztam éjt nappallá téve, közben arra kértem a Jóistent, adjon nekem egészséget, hogy dolgozhassak. Megkaptam, mivel a mai napig nagyon jól érzem magam!

 Indulás a gyógyítás útján...

 A jelzések, hogy más embertársaimon is segítenem kell, folyamatosan jöttek. 2003-ban aztán ez a folyamat még inkább felerősödött. Olyan dolgok történtek velem, amik először hihetetlennek tűntek számomra.Tudtam az utamat, mégis küzdöttem ellene.Még több jelzést kaptam arról, hogy mit kell tennem, mi a feladatom. Időközben új életet kezdtem, újra családot alapítottam, és  két gyermekem született.

2006-ban kontrollvizsgálaton voltam. Amikor a főorvos átnézte az orvosi papírjaimat, alig hitt a szemének. "Ez elképesztő! Huszonegy éve nem szed gyógyszert, mindent megeszik... maga felülír minden orvosi dolgot! Sándor, maga után én leszek a legkíváncsibb, mit fogunk látni." A vizsgálatot filmre vették. Miután felébredtem, azt mondta, csodálatos, amit látott. "Sándor, maga nagyon tud valamit, amit mi orvosok nem. Én, mint orvos, valószínű, hogy ebben az életemben nem tudom meg, hogy mi ez. De ez így van jól."

Szeretettel gondolok ma is mindazokra az emberekre és orvosokra, akik segítségemre voltak felépülésemben.

2005-ben megértettem, hogy mi az én utam. Mikor még kétségeim voltak, felkeresett egy nagy tudású katolikus pap, akivel beszélgettem. A végén elmondta, hogy "ezt a tudást te megkaptad. Ezt megvenni nem lehet. Nagyon kevesen vagytok, de neked kötelességed embereken segíteni!" Ez nagyon meglepő volt. Ismét részem volt egy fantasztikus emberrel való találkozásban.

Elkezdtek hozzám jönni az emberek. Egy gyakori fejfájással küszködő nő elmondta, amikor a közelemben van, jobban érzi magát. Egyre komolyabb problémákkal jöttek az emberek. Eljön az egyetemi tanár, az orvos, a pszichológus, a nagynevű művésznő ugyanúgy, mint a gyermekre váró anyuka, a szívbetegek, a rákosok, az autista, vagy epilepsziás gyermekek, és történik velük valami szép dolog.

Jelzést kaptam, hogy foglalkozzak klubszerűen emberekkel. 2010 januárjától indítottam belső hang alapján a klubomat. Aki eljön, az megtapasztalhat valamit anélkül, hogy én megszólalnék, vagy elmondanám, hogy neki mit kell tenni. Akinek az útja ide vezet, azok el fognak jönni. Sok példa van rá.

Amikor valakinek segítek, a beszélgetés végén egy szívet melengető érzést érzek, tudom: "Istené a Dicsőség, és az Emberé az Öröm".

Nagyon fontosnak tartom tudatni: nekem nincs jogom ahhoz, hogy megmondjam, mit kell tennie annak, aki eljön hozzám! Senkinek nem mondom meg, mit tegyen. Nem szólhatok bele senki életébe, döntéseibe. Mindenkinek a saját életét kell élnie, mindenki a saját útjáért felel. Szabad választással rendelkező lények vagyunk mindannyian. 

"Szeretettel várom mindazokat, akik eljutottak az életükben arra a pontra, hogy tenni akarnak önmagukért, és egy jobb életért! Várom azokat is, akiket a kíváncsiság hajt, bárkivel nagyon szívesen beszélgetek, anélkül, hogy megítélném őt. (Ez nem az én dolgom)"

Tel.: 06/30-393-1525

Kapcsolattartó e-mail címe: csendvarazsa@gmail.com